Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Nagykőrösön élek párommal.

 

                 Mi ketten

44 éve (már negyvennégy) szeretjük egymást (hogy repül az idő), de csak 8 éve, 2011.11.11-én 11 órakor házasodtunk össze.

 

 

 

 

 

Magamról:

Tulajdonképpen nem az egyetem elvégzése után kezdődött, hogy csak sodródtam az árral. Kb. 10 éves voltam, amikor egyik unokatestvérem építő-mérnöknek, ún. kultúrmérnöknek kezdett tanulni, és ez nagyon megtetszett nekem. A családban egyre többször mondták, és már magam is elhittem, hogy az lesz a legjobb, ha építészmérnök leszek. Ez lett az életcélom a gimnáziumban is mindvégig, ezért csak a matematikát és a fizikát tanultam, jobban mondva nem is nagyon kellett tanulnom, mert az iskolai szintet jól elértem. Nem vettem észre, hogy ez a vidéki középiskolai szint messze elmaradt a többi iskoláétól, pedig észrevehettem volna, hiszen sem a megyei szakmai versenyeken, sem az ún. KÖMAL (Középiskolai Matematikai Lapok) versenyén nem tudtam eredményeket elérni, és az osztálytársaim sem. Ennek az lett az eredménye, hogy hiába értem el a felvételin 19,5 pontot (akkoriban 20 pont volt a maximum), az első félévet matematikából nem sikerült teljesítenem, és mivel akkoriban nem voltak még keresztfélévek, így az elsőt ismételnem kellett, ezért elbúcsúztam a 4. tankörtől, és az évfolyamtól.

Talán akkor kellett volna abbahagynom. Azonban mégis újra elkezdtem az első évet, és meglepődve vettem észre, hogy míg a többieknek nehezen mennek az egyetemi feladatok, nekem milyen könnyen. Pedig amikor először nekifutottam, pl. ábrázolóból 2-3 között voltam, most viszont, hogy leülepedett a tananyag, könnyedén kiráztam a kisujjamból, és sorba jöttek az 5-ös zh-k, 5-ös rajzok és vizsgák. Szinte hihetetlen, hogy a matematika is ment, de úgy elbíztam magam, hogy az első vizsgát most is meg kellett ismételnem belőle.

Ekkor sem vettem észre a jeleket, és csak arra gondoltam, hogy nekem ez az életcélom, nekem építésznek kell lennem, így öt év múlva fehér kesztyűben kezet is foghattam a Dékán úrral, aki átadta a diplomámat. Nem vettem észre, hogy megváltozott a gazdasági helyzet is. ’83-ban, amikor elkezdtem dolgozni – de szerintem már 82-ben is –, nem úgy állt már az építőipar, mint amikor egyetemre jelentkeztünk. Minden egyre nehezebb lett (már akkor előszele volt a rendszerváltásnak). Úgy éreztem, hogy az Élet nem azt igényli, mint amit az egyetemen tanultunk. Pedig egy nagy megyei építőipari vállalatnál helyezkedtem el, és Budapesten dolgozhattam. Akkora volt az összevisszaság, hogy semmit sem tudtam hasznosítani a tanultakból. Ez igen elkeserítő volt.

Talán ekkor már abba kellett volna hagynom. De mégsem tudtam, haladtam, sodródtam. Kivitelező után tervező, majd megint kivitelező, ezt követően a rendszerváltást követően a helyi önkormányzatnál beruházó lettem, majd ahogy bejöttek a külföldi építőanyag gyártók, háromnál is dolgoztam, összesen mintegy 20 éven keresztül. A külföldi cégek, a multik egyvalamit nagyon jól tudnak, az anyacég profitot kíván meg tőlük, s nincsenek semmi másra tekintettel. Így lazán megszabadítottak munkaviszonyomtól, de 55 évesen már újabb multihoz nem lehet bekerülni, mert nem a szakmai tapasztalat a lényeges, hanem a fiatalság. Pedig szinte hihetetlen, hogy minden évben sokat áldoztak a belső képzésemre, így Ausztria, Németország és Svájc több városát jól ismertem már a képzések miatt, mégis menni kellett. Az önmegvalósítás hazai cégeknél, kisvállalkozásoknál teljesen másképpen megy, mint a multiknál.

Most Budapesten, egy építőanyag kereskedésben (ami webáruházat is működtet, és így országos ismertségre tett szert) vagyok bolti értékesítő – ezt látja a bejövő vásárló. Szerencsére van egy fő feladatom is: árajánlatokat, műszaki javaslatokat készítek a partnereink részére. Szerencsére ebben jól fel tudom használni az elmúlt 36 évben felhalmozódott tapasztalataimat. A szakmát ezzel így nem hagytam abba, és most már nem is fogom, mert tulajdonképpen élvezem, csak ez sajnos nem mindig hoz eleget a konyhára. Mert közületek ki volt pl. a Lánchíd lánckamrájában, a T-Home adótornyának a tetején, és ki sétált végig a budapesti Metró vagy a Bátaapátiban épülő atomhulladék-temető alagútjában.

De... ha nem készülök építésznek a gimnáziumban, akkor nem hagytam volna el akkor kedvesemet, és talán még akkor is lett volna esélyem nála, ha az első évfolyam ismétlése miatt kieső félévben felelevenítettem volna a kapcsolatunkat, azonban az egyetem elvégzése után már családos volt szülővárosomban, örökre elvesztettem őt. Legalább is ezt gondoltam, de a technika fejlődésének - és az iwiwnek - köszönhetően, 43 év után megtaláltuk egymást, és kilencedik éve már, hogy együtt lehetünk ismét, mint ahogy egykoron. Kettőnknek 6 gyermeke van, 3-3, s bár nincs közös, bőven kárpótolnak az együtt nevelhető unokák, akik mind itt vannak körülöttünk (2020. július 1.).

Baljós idők jőnek. Úgy látom, a világ nem az lesz már a koronavírus után, mint előtte volt.

 

A mappában található képek előnézete 2011. november 11. Nászút Párizsban