Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Nagykőrösön élek párommal.

 

                 Mi ketten

45 éve (már negyvenöt) szeretjük egymást (hogy repül az idő), de csak 9 éve, 2011.11.11-én 11 órakor házasodtunk össze.

 

 

 

 

 

Magamról:

Tulajdonképpen nem az egyetem elvégzése után kezdődött, hogy csak sodródtam az árral. Kb. 10 éves voltam, amikor egyik unokatestvérem építő-mérnöknek, ún. kultúrmérnöknek kezdett tanulni, és ez nagyon megtetszett nekem. A családban egyre többször mondták, és már magam is elhittem, hogy az lesz a legjobb, ha építészmérnök leszek. Ez lett az életcélom a gimnáziumban is mindvégig, ezért csak a matematikát és a fizikát tanultam, jobban mondva nem is nagyon kellett tanulnom, mert az iskolai szintet jól elértem. Nem vettem észre, hogy ez a vidéki középiskolai szint messze elmaradt a többi iskoláétól, pedig észrevehettem volna, hiszen sem a megyei szakmai versenyeken, sem az ún. KÖMAL (Középiskolai Matematikai Lapok) versenyén nem tudtam eredményeket elérni, és az osztálytársaim sem. Ennek az lett az eredménye, hogy hiába értem el a felvételin 19,5 pontot (akkoriban 20 pont volt a maximum), az első félévet matematikából nem sikerült teljesítenem, és mivel akkoriban nem voltak még keresztfélévek, így az elsőt ismételnem kellett, ezért elbúcsúztam a 4. tankörtől, és az évfolyamtól.

Talán akkor kellett volna abbahagynom. Azonban mégis újra elkezdtem az első évet, és meglepődve vettem észre, hogy míg a többieknek nehezen mennek az egyetemi feladatok, nekem milyen könnyen. Pedig amikor először nekifutottam, pl. ábrázolóból 2-3 között voltam, most viszont, hogy leülepedett a tananyag, könnyedén kiráztam a kisujjamból, és sorba jöttek az 5-ös zh-k, 5-ös rajzok és vizsgák. Szinte hihetetlen, hogy a matematika is ment, de úgy elbíztam magam, hogy az első vizsgát most is meg kellett ismételnem belőle.

Ekkor sem vettem észre a jeleket, és csak arra gondoltam, hogy nekem ez az életcélom, nekem építésznek kell lennem, így öt év múlva fehér kesztyűben kezet is foghattam a Dékán úrral, aki átadta a diplomámat. Nem vettem észre, hogy megváltozott a gazdasági helyzet is. ’83-ban, amikor elkezdtem dolgozni – de szerintem már 82-ben is –, nem úgy állt már az építőipar, mint amikor egyetemre jelentkeztünk. Minden egyre nehezebb lett (már akkor előszele volt a rendszerváltásnak). Úgy éreztem, hogy az Élet nem azt igényli, mint amit az egyetemen tanultunk. Pedig egy nagy megyei építőipari vállalatnál helyezkedtem el, és Budapesten dolgozhattam. Akkora volt az össze-visszaság, hogy semmit sem tudtam hasznosítani a tanultakból. Ez igen elkeserítő volt.

Talán ekkor már abba kellett volna hagynom. De mégsem tudtam, haladtam, sodródtam. Kivitelező után tervező, majd megint kivitelező, ezt követően a rendszerváltást követően a helyi önkormányzatnál beruházó lettem, majd ahogy bejöttek a külföldi építőanyag gyártók, háromnál is dolgoztam, összesen mintegy 20 éven keresztül. A külföldi cégek, a multik egyvalamit nagyon jól tudnak, az anyacég profitot kíván meg tőlük, s nincsenek semmi másra tekintettel. Így lazán megszabadítottak munkaviszonyomtól, de 55 évesen már újabb multihoz nem lehet bekerülni, mert nem a szakmai tapasztalat a lényeges, hanem a fiatalság. Pedig szinte hihetetlen, hogy minden évben sokat áldoztak a belső képzésemre, így Ausztria, Németország és Svájc több városát jól ismertem már a képzések miatt, mégis menni kellett. Az önmegvalósítás hazai cégeknél, kisvállalkozásoknál teljesen másképpen megy, mint a multiknál.

Most Budapesten, egy építőanyag kereskedésben (ami webáruházat is működtet, és így országos ismertségre tett szert) vagyok bolti értékesítő – ezt látja a bejövő vásárló. Szerencsére van egy fő feladatom is: árajánlatokat, műszaki javaslatokat készítek a partnereink részére. Szerencsére ebben jól fel tudom használni az elmúlt 36 évben felhalmozódott tapasztalataimat. A szakmát ezzel így nem hagytam abba, és most már nem is fogom, mert tulajdonképpen élvezem, csak ez sajnos nem mindig hoz eleget a konyhára. Mert közületek ki volt pl. a Lánchíd lánckamrájában, a T-Home adótornyának a tetején, és ki sétált végig a budapesti Metró vagy a Bátaapátiban épülő atomhulladék-temető alagútjában.

De... ha nem készülök építésznek a gimnáziumban, akkor nem hagytam volna el akkor kedvesemet, és talán még akkor is lett volna esélyem nála, ha az első évfolyam ismétlése miatt kieső félévben felelevenítettem volna a kapcsolatunkat, azonban az egyetem elvégzése után már családos volt szülővárosomban, örökre elvesztettem őt. Legalább is ezt gondoltam, de a technika fejlődésének - és az iwiwnek - köszönhetően, 43 év után megtaláltuk egymást, és tizedik éve már, hogy együtt lehetünk ismét, mint ahogy egykoron. Kettőnknek 6 gyermeke van, 3-3, s bár nincs közös, bőven kárpótolnak az együtt nevelhető unokák, akik mind itt vannak körülöttünk (2021. június.).

 

A mappában található képek előnézete 2011. november 11. Nászút Párizsban